Még egy szerelmes dal:) Előre is elnézést kérek attól, aki már unja, de hangulatomhoz illő így...
Ez volt az első szám, amit megismertem tőlük, és körülbelül 3 napig mást sem hallgattam utána. Imádtam. Nem is voltam akkor éppen szerelmes, de ebbe a dalba beleszerettem. Megfelelően morbid (jó, nem abban a vérengzős kategóriában, hanem csak kicsit emlegeti a sebeket stb), és lenyűgöző természeti képek vannak benne. Itt jönnek, hogy a metalban semmi művészet nincs...akkor ez mi? Tele metaforákkal, világokat átívelő hasonlatokkal. Egyik haverommal (más stílusú zenét hallgat) elolvastattam csak a szövegét, és tetszett neki. Azt hitte valamilyen költő műve. Ennyit a kulturálatlan "sötétekről".
A dallam néhol nem is basszus-dob-gitár, hanem amikor átvált hegedűre, majd vissza, akkor tudja szerintem igazán megérinteni az ember szívét. A szöveg számomra egy reménytelen szerelemről árulkodik, ami úgy tűnik soha nem fog beteljesedni. Az önmarcangolás, az életen való filozofálás, a fájdalom és végül majdnem hogy az érzéketlenség, ám ekkor halk, szinte alig hallható szívdobbanás-ütem, és a "Viharom, tavaszom". Apró reménysugár... aztán megint a padlón. Halál. Rettegés. Szerelem. Könyörgés. Ebbe a három és fél perces dalba beleszuszakolták az életet. Ehhez már szerintem tehetség kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése